A tetoválásnál már csak a tetovált anyukák a megosztóbb és izgalmasabb téma.

Elmesélem én, hogy jártam utána abból úgyis nagy fejtegetés lesz.

Tiniként voltak beilleszkedési zavaraim és a komplexusaim sem kezeltem megfelelően emellé tökéletesen passzolt az állandó lázadozásom az afelé vezető úton, hogy már 18 éves koromra ne tudjam 2 kis kezemen megszámolni hol is járok piercing és tetoválás ügyben. Sose felejtem el mikor anyukám pontballagásra hazaesett Kínai 2 hónapos nyaralásából és miután szembesült az őskáosszal, amit a 2 hónapi házibuli okozott a lakásban a nagy kapkodásban elfelejtettem vigyázni és előtte öltöztem. Itt volt az a pillanat, hogy feladta, miután meglátta a sok tetoválás is piercing mellett az első intimpiercingem, csodálom, hogy nem lett alkoholista vagy szanaxfüggő mellettem.

Szóval az első tetoválásom után, amit ugyancsak zavaros édesapám ajándékozott nekem „úgyis megcsináltatja, legalább jó helyen készüljön” felkiáltással (az persze mellékes, hogy milyen menő az embernek a 15 éves lánya, ha tetovált és punk is mellé, mint apuci). Itt szembesültem vele, hogy ez semmiség és hiába nem kaptam rá engedélyt, és hangzott el félévente, hogy ha még egyet meglátok, agyonverlek aputól, illetve mehetsz, ahová akarsz anyutól semmit sem ért. Beballagtam 3-4 havonta a tetkóshoz és magazinokból választottam valami csinit és már másolta is fel a „művész”. Olyan 20 évesen észbe kaptam, hogy tele vagyok tetoválva 20 centis mintákkal, olyan 20 darabbal.

Ekkor kezdődött a takarjuk korszak. Amit lehet már rendbe hozattam és már inkább hajazok egy jó kis Suicide Girlre mint egy vidéki punkra, de nem, nem kezdeném újra. Folyamatosan tetováltatok most is, mert imádom, de jóval átgondoltabb 4-6 alkalmas szép nagy, művészi és kidolgozott munkákat, ami szerintem nagyon csinos és sexi.

Ebben soha egy percig nem érdekelt senki véleménye, se a 2. doktorival rendelkező mamámé, akit imádok, mert világ cukija se a mari nénié a MÁV jegypénztárból, aki 15 után is azt mondja a kibaszott tündértetoválásomra, hogy „deszépszűzmária aranyom”. Senkinek semmi köze, hogy nézek ki és nem is volt soha. Amíg lett volna anyukénak addig nem bírtak velem. Szeretem a tetoválásaim és szeretem azt az oldalát a világnak, amit kapok miatta. Szeretem, hogy nem ítélnek el a bölcsibe, egyszer sem néznek rám ferde szemmel. Szeretem, hogy egyetemeken sose néztek le miatta. Szeretem, hogy a hivatalba se tűnik már fel senkinek. Szeretem, hogy sose bántottak miatta, sőt egyik munkahelyemen majdnem kirúgtak egy picsát, mert azt merte mondani, örüljek, hogy ezt itt elnézik nekem, ahogy kinézek. Amúgy ha nem akarom, nem látszik, csini mami vagyok, az már az én titkom mi van a ruha alatt.

Szerintem semmi baj nincs a testmódosításokkal, a szőkített haj az nem az? De. Miért ne nézhetne ki mindenki úgy, ahogy akar, az más kérdés, hogy ezt viselni kell. Nem ajánlom olyannak, aki nem élvezi a „kellemesen csalódtam benned” szituációkat. Nekem ez a kedvencem, ha valaki meglát, elítél utána meg döbbenten les, hogy mekkora bunkó, hogy külső alapján morgott magába és ítélkezett.

Nyilván van olyan, ami számomra is inkább vicces, mint esztétikus, például egy hajdú mosógépet, ha valaki a tarkójára tetováltat golyóstollal és kisautómotorral azon én is inkább csak röhögök, de könyörgöm ez a net karate, ahogy néha a tetovált nőket meg mamikat szidják…