Annyira "gáznak" érzem ezzel kezdeni, de a csapból is ez folyik szó szerint.

Több felé szakad a szívem és eszem ebben az ügyben és szerintem nem vagyok ezzel egyedül.

Egy az van katona szívemben, nagyon nehezen tartom őt a realitások talaján, tele van a feje nyomva hiába szociálisan érzékenyebb, mint az átlag sztereotíp katona. Féltem őt, mint családom részét, mert reális a veszély, az ember, ha a csordaösztön előjön, embertelenné válik (ez igaz itt is, de ugyanúgy akár egy fesztiválon ahol pánik tör ki vagy béketüntetésen). Féltem, hogy ne lőjék, és ne lőjön. Nem tudom, melyik okozna mélyebb nyomokat benne. Aggódok, hogy ne váljon droiddá, legyen saját véleménye, ne higgyen el mindent, lásson is, ugyanakkor ki se lógjon, mert a szakmája megköveteli a katona-agyat. Rengeteget beszélgetünk, próbálom a saját gondolatait előszedni és feldolgozni, pl.: ne csak undorról számoljon be mikor meséli, hogy a menekült nők nem ismerik a toi-toi WC használatát, minden csupa vér és ürülék utánuk, hanem lássa ha csak egy pillanatig is a másik oldalt is szerintem, mégpedig, hogy nem jó kedvükben dalolva posta kocsikáztak idáig és nem véletlen nem ismerik a globalizációnak köszönhetően nekünk természetes "vívmányokat" mint a toi toi, nyilván nem itt kéne lenniük és nem neki kéne vele kiabálni, hogy a szemétbe dobd a betétet (persze magyarul ), nem minden csak fekete vagy fehér.

Van a kettő az a csodálatos iskola. Egyik diplomám a  társadalomtudománynak egyik részéből született. Nem kifejezetten ezt akarom most fejtegetni, de nem sok mindent kaptam a 3 éves BA képzés alatt a tantervnek köszönhetően, viszont a legfontosabbat megkaptam a tanáraimnak és a csoporttársaimnak köszönhetően, akik sokkal jobb fejek voltak, mint én (bejártak órára, tanultak, művelődtek szabadidőbe - nekem ezekhez kellet még jó pár év mire rájöttem, hogy jó móka). Ez pedig a gondolkodás és a megértés. Aki egyszer megérzi egy igazi társadalomtudós, vagy kutató illatát az kész, vége, szeretem.

Megszereti a hozzáállását, csodálja a kitartását, gyönyörködik a szakmai tudásába és döbbenten nézi, ha van a szociális területen végzett munkáját. Aki ebből kap az soha többé nem lesz rasszista például, soha többi nem fog több millió embert elítélni pár ezer terroristáért, még ha látja is, hogy nem, nem kéne itt lenniük és nem nem mernék egyedül bemenni 300 férfi közé, ha belőlük kerül ki (de ez már lehet a média nyomása, csak én is hülye és befolyásolható vagyok).

Harmadik az a senki nem születik bűnösnek elméletem (huh ezért majd jön a betyársereg és szétíjjaza kocsim). Nem hiszem ebbe, hogy a génekben a bűnözés (nagyon szomorú, hogy ahol dolgozom eléggé szociális területen itt is vannak olyan "szakemberek" akik így gondolják), egy kisbaba ártatlan. Az anyja ő bűnös mondjuk, mert végig ivott vagy dohányzott és a gyermeke alapvetően idegrendszeri gyengeséggel születik, viselkedési problémákkal. A közösség bűnös, amiért nem tőrödnek vele, vagy amiért a bűnözést természetessé teszik  számára. A szocializációs körülmények és akár az iskola is bűnös.

Negyedik az emberség. Nem hiszem el, hogy van olyan anya például a földön, akinek nem rezzen, össze egy pillanatra sem a kis szíve mikor látja, hogy minden nap icipici kis gyerekek fulladoznak a gumicsónakokból kizuhanva a török partoknál. Embertelen körülmények között élnek hónapokig. Elvesztik a családjukat vagy elhagyja őket a családjuk a túlélés reményében. Embertelen!

A háború témájában nem vagyok, otthon nem is szeretném kiguglizni mi és miért tört ki, de menekülnek azért menekültek a nevük. Jönnének. De kötelező őket befogadni? Kötelező az embereknek az életüket, felfogásukat megváltoztatni miattuk? Ebben az a baj még én se tudom, mit gondolok, de szívesebben kutatnám ezt, mint ebédszünetben ide kiöntsem a szívem.